Küzdelmes, de szép itt élni – Lajos Tamás a Mandinernek

Mikor fordult meg először a fejében, hogy operatőr legyen?
Édesapám szenvedélyes amatőr fotós volt, szakmáját tekintve jogász: kicsi gyerekkorom óta ott lebzseltem mellette a fotólaborjában, ami egy idő után az én laborom is lett. Mondhatni, hogy 14 éves korom óta operatőrnek készültem, gyakorlatilag a gimnázium négy éve az erre való készüléssel telt, jelentős részben a tanulás rovására.

Mégsem vezetett egyenes út a filmművészetire…
Ötször jelentkeztem a főiskolára. Apám figyelmeztetett is, hogy egy vidéki értelmiségi családból ez körülbelül olyan vállalkozás, mintha megpróbálnám a Vörös teret helyből átugrani. Na, én megpróbáltam, nem is sikerült.

Helyette a jogon kötött ki. Családi nyomásra?
Először elmentem a pécsi körzeti televízióhoz segédoperatőrnek – aztán rájöttem, hogy mégis­csak kellene tanulni valamit, és felvételiztem a jogra. Felvettek, el is kezdtem, de közben folyamatosan jelentkeztem a filmművészetire is. Egyszer, kétszer, háromszor, végül ötödjére felvettek. Onnantól párhuzamosan végeztem a kettőt. Hétfőn, kedden reggel nyolctól este kilencig benn voltam a főiskolán Budapesten, aztán rohanás ki a Déli pályaudvarra, bemásztam a postavonatba, elaludtam, és reggel háromnegyed öt felé fölrázott a vasutas, hogy megérkeztünk Pécsre. Ez így ment másfél évig, amíg megkaptam mindkét diplomámat.

Kik voltak a meghatározó tanáregyéniségek a főiskolán?
Bíró Miklós operatőrtanáromra – akiről méltatlanul keveset beszélnek – máig örök hálával gondolok. Zseniális operatőr volt, amúgy fess, jó kiállású, hihetetlen humorral és retorikai készséggel megáldott férfi és fantasztikus pedagógus. Mint a távirat, vitt át minket a szakmán, és olyan alapvetéseket tanított meg, amik a mai napig a fülemben csengenek. Az Úristen, mint oly sokszor, itt is utánam nyúlt a két tanárommal. A másik Zsombolyai János volt, ő szervezte az életünket, igazi megmondóember volt, rengeteget segített minden tanítványának. Őszintén megmondom, jelentős részben azért szálltam be a Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli munkába, mert erős nosztalgiám van, úgy gondolom, ezekhez a nagy tanárokhoz méltó egyetemet kellene csinálni, olyat, amilyen annak idején volt.

Mi volt a legnagyobb gond később az SZFE-vel?
Az egyik fő bűn az oktatás szétverése és az úgynevezett szerzői filmes szcéna felé való eltolása volt, azaz olyan filmek preferálása, amelyek csak a rendező értelmezését, látásmódját tükrözték. A rendszerváltozás után egy szerzői filmes kör gyakorlatilag letarolta a magyar filmgyártást és- finanszírozást, onnantól az ő ízlésének megfelelő filmeket készítettek. Arroganciával néztek le mindent, ami szakmai, műfaji – s ennek máig ható következményei vannak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs szükség szerzői típusú filmekre, de olyannyira kizárólagossá tették ezt a szemléletet, hogy az a magyar filmes szakma rovására ment. Az 1990-es évek legvégére, 2000-es évek elejére ez begyűrűzött az oktatásba is: a műfaji követelmények és szakmai alapvetések tanítása helyett kizárólag alanyi művész attitűdöt tanítottak.

Mi a baj a művészfilmes szemlélettel?
Semmi baj, de először meg kell tanítani a műfaji alapokat, amivel az ember magabiztosan kezeli a szakmáját: azt, hogyan kell egy történetet elmesélni, 
hogyan nevettetem vagy ríkatom meg a nézőt, és utána lehet továbblépni. A probléma az, hogy ezeket az alapokat nem tanították meg. Ez vezetett a magyar filmgyártás lerohasztásához és a nézők elképesztő elutasításához. Most azon dolgozunk, hogy ezt valahogy visszaállítsuk. A kuratórium Vidnyánszky Attilával az élen elképesztő energiákat mozgat meg, hogy visszarángassuk az oktatást szakmai, műfaji alapra mind a színházi, mind a filmes területen.

Ugorjunk vissza a pályájára. A televíziós munkái után egy hosszabb reklámfilmes időszak következett. Mit tanult belőle?
Már a főiskola alatt belesodródtam a reklámfilmkészítésbe. Egyrészt jól kerestem vele, másrészt szakmailag nagy kihívás volt, harmadrészt nem is volt más lehetőségünk arra, hogy rendes munkához jussunk. Ne felejtsük el, ezekben az években gyakorlatilag megszűnt a magyar filmgyártás. 
Az 1998-ig terjedő időszakban a kultúrájára oly büszke baloldal hellyel-közzel kivéreztette a magyar filmgyártást. 1998–99 táján interregnumba kerültünk, nem készültek se filmek, se tévéjátékok, vagyis nem nagyon tudtunk dolgozni. Ebbe az űrbe robbant be a reklámfilmkészítés.

Élvezte? 
Szakmailag jó lecke volt. Ha a megrendelő azt kérte, hogy a műteremben éjszaka legyen, vagy süssön a nap, akkor, ha a fene fenét evett is, meg kellett tudni csinálni, különben nem hívtak legközelebb. Szakmányban készítettük a különféle reklámfilmeket, később saját céget is alapítottam rá. Aztán jöttek a külföldi munkák. Nemcsak a reklámfilmes, de a tévé- és mozifilmes szakma is gyors ütemben nemzetközivé vált. Kinyílt a világ. Addig is sokat utaztam a tévével, de akkor egyre többet a nemzetközi stábokkal, reklámügynökségekkel. Jó kapcsolataim lettek két-három külföldi, főleg angol rendezővel, számos munkára hívtak. Közben megszülettek a gyerekeim, és annyit voltam távol, hogy alig láttam őket. Ez nagyon zavart. Rájöttem, hogy itthon érzem magam a legjobban.

Röghöz kötött?
Abszolút. Persze jó elutazni időnként, de nem vagyok egy nagy vándor. Szeretem, ha azok az emberek vesznek körül, akikhez közöm van. Minden ideköt. Addigra már mindent lefényképeztem, amit Magyarországon lehetett a híradótól a reklámokon át az amerikai produkciókig. A másik út, ami előttem állt volna, a nemzetközi karrier: azok a magyar operatőrök, akik magas színvonalon űzik a szakmát, folyamatosan utaznak vagy külföldre költöznek. Erre én nem voltam hajlandó. Itthon szerettem volna boldogulni.

Kit tekint példaképének a magyar operatőrök közül?
Vannak páran, akiket nagyon tisztelek, akik hatottak arra, ahogy erről a szakmáról hivatásként gondolkozom, számomra mégis csak két óriása van az újkori magyar vizuális kultúrának. Az egyik Koltai Lajos. Már akkor nagynevű operatőr volt, amikor fiatal iskolás voltam, ájultan néztem a gimiben az általa fényképezett filmeket. Sok tehetséges, világszínvonalon fotografáló operatőrünk van, de meggyőződésem, hogy ő egyike azoknak, akik generálisan újat hoztak a magyar operatőrmesterségbe. Nagy ajándék az élettől, hogy pár éve együtt dolgozhattunk.

Erre még visszatérünk. És ki a másik?
Korniss Péter fotográfus. Az 1970-es évek végén jelentek meg az első kötetei, a Múlt idő és az El­indultam a világ útján – úgy éreztem, ha a képekkel így lehet beszélni, akkor nekem ezzel kell foglalkoznom. Később vele is jó barátságba kerültem. Az az elképesztő akarás, fanatizmus, szakmai maximalizmus, ami mindkettejükből áradt, lenyűgözött, és a mai napig inspirál.

2010 körül mégis úgy döntött, hogy felhagy az operatőrködéssel, és producerként folytatja. Számos sikerfilm került ki azóta a kezei közül, melyik áll önhöz a legközelebb?
Mindig az aktuális, amelyik éppen készül. A legutóbbi, a Semmelweis különös állomás a pályámon, hiszen, ahogy mondtam, régi álmom vált valóra azzal, hogy Koltai Lajost sikerült megnyernem rendezőnek. Nagyszerű a forgatókönyv, Sutyi rendezése remek, és gyönyörűen is van fényképezve. Személyesen pedig azért jelent olyan sokat nekem, mert nagyapám harminckét évig volt Pécsen szülészprofesszor, és a Jóisten után Semmelweis Ignác volt, akit a legjobban tisztelt – én ebben nőttem fel. Az ő emlékének ajánlottuk az elkészült alkotást.

A Blokád kinek az ötlete volt?
Köbli Norbert forgatókönyvíróé. Norbival hosszú ideig együtt dolgoztunk, és amikor volt valami kedvenc témája, ötlete, mindig fölhívott, hogy mit szólok hozzá. Egy nap megkeresett, hogy Antall József és a taxisblokád témájában készítene filmet. Elsőre megtetszett az ötlet, és nagy esélyét is láttam, hogy meg tudjuk csinálni. Két évig győzködtem a Nemzeti Film­intézetet, hogy igent mondjanak rá – végül nagyon kedvező fogadtatása volt.

„A baloldal ekézi a filmet, onnan tudni, hogy jó” – nyilatkozta egy helyütt. Mennyire került politikai térbe az alkotás?
Kaptunk érte hideget-meleget, főleg Göncz Árpád ábrázolásáért, a sajtóban csépeltek minket, de magánbeszélgetéseken az egyébként vele egy oldalon állók is elismerték, hogy bizony olyan személyiség volt, amilyennek lefestettük. Számos nézői reakció eljutott hozzánk azzal kapcsolatban, hogy hogyan élték meg a taxisblokád és a rendszerváltozás hónapjait. Ez sokat hozzáad az ilyen munkákhoz.

Legalább ilyen hiánypótló alkotás volt az Örök tél is. Arról is mondana pár szót?
Havasi János újságíró, akinek az édesanyjáról szól a történet, egyszer bejött hozzám, hogy a Gulág Emlékbizottságnak van egy pályázata filmes projektekre, pályázzunk a már létező regényével. Beadtuk, és Balog Zoltán, az emlék­bizottság elnöke teljes mellszélességgel odaállt a filmterv mellé. Máig hálával tartozunk neki, nemcsak mi, hanem azok is, akiknek a film emléket állít. Méltó visszaigazolás a Nemzetközi Emmy-díj is, amit a főszereplő Gera Marina kapott az alakításáért, és amit először érdemelt ki magyar film.

Sokszor elhangzik, hogy az amerikaiak és az angolok mindent megfilmesítenek, ami velük történik, mi viszont évtizedeken keresztül elszalasztottuk a lehetőséget, hogy vászonra vigyük a saját történeteinket.
Engem éppen ez motivál: olyan filmeket készíteni, amelyek rólunk szólnak, arról, hogy bár küzdelmes, szép itt élni. Hogy olyan hő­seink vannak, mint Semmelweis. Hogy büszkék lehetünk az ezeréves történelmünkre, azokra az emberekre, akik itt éltek, és megtartották ezt az országot. Mindig is érdekelt a történelem, különösen a 20. századi magyar történelem, de a Hunyadi filmnek is nagyon örülök. Óriási eredménynek tartom, hogy elkészült: egyrészt egy fontos történelmi korszaknak és egy dicsőséges magyar hősnek állít emléket, másrészt filmszakmailag más polcra helyezte a hazai sorozatgyártást.

Mit szól a filmet övező, olykor indulatos kritikákhoz? Egyesek a történelmi hűséget kérik rajta számon, mások azt kifogásolják, hogy annyi vér és szexualitás van benne.
Egy régi aforizma jut erről eszembe. Egyszer Pá­tzay Pál szobrásznak felhánytorgatták, hogy a lovas szobrán a ló aránytalan, mire Pátzay azt mondta: ez nem ló, hanem szobor. Ez pedig nem a valóság, ez film. Mi elsősorban játék­filmeket készítünk, a játékfilmes dramatur­giának megfelelően. Ahhoz, hogy az emberek bemenjenek egy mozira, és magával ragadja őket, ahhoz igenis kellenek a háttértörténetek. Nyilvánvalóan nem lehet történelmi valótlanságokat állítani, de teljesen elfogadható egy olyan szerelmi szál beiktatása, ami akár meg is történhetett, még ha semmilyen bizonyítékunk nincs is rá, hogy megtörtént. Ami pedig a szexet és az erőszakot illeti, egyrészt abban a korban is erősen jelen volt mindkettő, másfelől – tetszik, nem tetszik – a mai sorozatokhoz igenis hozzátartoznak ezek a jelenetek.

Szokott Netflixet nézni?
Igen. Nem vagyok nagy fogyasztó, ahhoz túl elfoglalt vagyok, ha már súlyozni kell, akkor inkább a magyar filmeket nézem. Igyekszem a jelentősebb, emblematikus alkotásokat mindig megnézni.

Melyik a három legkedvesebb magyar filmje?
A Körhintát nagyon szeretem, a Szegénylegényeket alapműnek gondolom, a Mephistót szintúgy, és hogy egy sajátot is mondjak: a Blokád a kedvencem. Ez az első, szerintem érvényes játékfilmes feldolgozása a rendszerváltozásnak. Egy őszinte, igaz film, rendkívül büszke vagyok rá.

Nyitókép: Földházi Árpád